Egyéb

Humánökonómia 1: A világ legjobb apukája

A fenntartható fejlődésért aggódó és tevő emberek (az ún. biomókusok) száma örvendetesen gyarapszik, talán már többségben is vannak. A kritikus tömeget biztosan elérték már. Nem tudjuk, hogy a jövő történészei hogyan fogják nevezni a kapitalizmus utáni társadalmi rendszert, de talán már elhagytuk azt az évet, amikortól datálni fogják. Miért nem fenntartható még a fejlődés? Sokak szerint (köz)gazdasági paradigmaváltásra van szükség, néhányan egyenesen úgy gondolják: ez a kulcs az áttöréshez.  

Paradigmatenyésztők

Paradigmákat nem lehet készíteni: ezek a legsikeresebb tudományos elméletekből jönnek létre. A „sikeres” itt nem csak igazat, frappánsat jelent, azaz olyat, ami jól reagál az adott kor problémáira.1 A sikeres tudományos elméleteknek találkozniuk kell a korszellemmel. Meg kell tetszeniük egymásnak, ezáltal termékennyé válni, hogy létrejöhessen az emberek gondolkodását meghatározó séma, ami legalább egy-két generáción át megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, tehát az, amit paradigmának nevezünk.2

Ebben a cikksorozatban azt firtatjuk, milyen is lehetne egy olyan közgazdasági elmélet, amely – találkozván a vele már régóta kacérkodó korszellemmel – a világra szülhetné a Fenntartható és Emberi Fejlődés (FEF) paradigmáját. A kirakó egy-egy darabját készítjük el tehát, amelyek nem feltétlenül illenek össze. 

Humánökonómia
Meg kell haladni a hat paradigma végzetes hatalmát
forrás: Dr. Tóth Gergely

In medias res: Pi mint profit

Kezdjük akkor a közepén! A profit motívuma alapvető a közgazdaságtanban. A szakma tolvajnyelve gazdasági szereplőknek avagy aktoroknak nevezi az embereket, a vállalatokat, az államokat. Előbbiek nemes egyszerűséggel fogyasztók, akik – a mikroökonómiai tankönyvek szerint – egyéni jövedelmüket és fogyasztásukat maximalizálják. A vállalatok pedig a profitjukat, az országok a jövedelmüket, amit mostanában leginkább GDP-ben mérünk.3 Lehet szidni a profitot, a kapzsiságot vagy magát a pénzt erkölcsi alapon, vagy sajnálkozni a világ egyre jobban elharapódzó romlottságán. Ám azt el kell ismerni, hogy a profitorientáltságra „van fogékonyság”!

S itt kell megkapaszkodnunk a vágtázó ló sörényébe, nehogy átessünk a másik oldalára. Az egyik haszontalan véglet ugyanis az, ha „O tempora, o mores!” (Ó idők, ó erkölcsök!) felkiáltással nem foglalkozunk semmivel, ami tisztátalannak látszik. Keseredett zöld hősökké válunk, akik ugyan nem esznek húst, vagy nem használnak gépkocsit, ám arról végleg lemondtak, hogy megváltoztassák a fenntarthatatlanság struktúráit. A másik – ugyancsak célszerűtlen – véglet az, ha kemény törvényszerűségnek fogadjuk el a jogi személyek, de még inkább a természetes személyek profitorientáltságát.4 Mindkét hozzáállással gyakorlatilag elfordulunk a közgazdaságtantól, így nemcsak a bűnbaknak kikiáltott főáramlattól (mainstreamtől), hanem a még meg sem álmodott FEF-gyermektől is, amely pedig ezekben az évtizedekben joggal vehetné át 250 éves, elaggott és megfáradt őse helyét.

NoMax

Egy pillanatra meg kell állnunk a „maximalizálás” szónál. Ezt tanítják ugyanis a gazdasági egyetemeken: a vállalat a profit maximalizálására törekszik. A szó köznapi értelmében ez jelenthetné azt is, hogy addig termel, amíg úgy nem érzi, ennél több nyereséget nem tud, nem lehet vagy nem ildomos kinyerni. Ez természeti vagy erkölcsi korlátokba ütközne, tönkretenné versenytársait társadalmi károkat okozva, esetleg túlzottan kizsákmányolná munkatársait. Vagy akár a menedzserek zsákmányolnák ki túlzottan magukat, rabul esve saját tevékenységüknek, nem egyszer sikerüknek. Az én tapasztalatom szerint a gyakorlatban valójában is ez a helyzet.

Ám a közgazdaságtan mechanisztikusan szemléli a valóságot, amit a matematika nyelvén igyekszik hallgatói fejébe tölteni. Eszerint függvényt rajzolunk általában nem valós adatok alapján, inkább csak úgy elképzelve a valóságot, teljesen fals emberkép alapján. Majd megkeressük azt a pontot az X tengelyen, ahol nullává válik a határhaszon, vagy ameddig nő az összhaszon. Ennek a megközelítésnek megvan az az előnye, hogy minden matematikából legalább közepesre érettségizett hallgató megérti, azaz bírja azt a csalóka fényt, amit „a számok könnyű világossága” sugároz. Hátránya viszont az életidegenség. Nem véletlenül tartja az egyetemi hallgatók túlnyomó többsége a mikro- és a makroökonómiát talán szükséges, de végtelenül unalmas és bonyolult tantárgynak.

Humánökonómia
Az oikonomia eredetileg a háztartás javaival való észszerű gazdálkodást jelentette.
Fotó: canva.com

OptiMax

Elképzelhető lenne a fent már leírt másik megközelítés is, amit profitoptimalizálásnak nevezhetnénk. Ez pont a másik előnyeit tudná (valósághűség, erkölcsi és ökológiai etc. határok), viszont nehezebb lenne tanítani, végső soron objektivizálni: egyszóval nem jellemezné a „számok könnyű világossága”.

E fontos kérdéskört későbbre halasztva most maradjunk annyiban, hogy bizonyos profitorientáltság tagadhatatlanul létezik, ráadásul központi helyet foglal el egyesek fejében, egyes helyzetekben. És ez igen jól beillik a klasszikus, neoklasszikus, keynesista stb., azaz a főáramú közgazdaságtan elméletének közepébe. Ráadásul működik is!

Hasonlíthatjuk egy régi típusú, analóg ébresztőórában az elemhez. Ha kivesszük, az óra ugyan változatlan marad, nem romlik el, de nem is fog működni. Helyettesítenünk kell valamivel. De mivel? Mi lenne a FEF követelményeinek megfelelő „tölthető elem”, azaz az akkumulátor?

Perpetum Profite

A profitmaximalizálás hatalmas hibája emberi szempontból, hogy nincsen vége, célja. Azaz önmaga adja saját célját. A pénzt nem valamilyen cél elérése érdekében, valamilyen mértékig vagy összeg erejéig kergetjük, hanem örökké. Ennek mítosza (az ökonomizmus szuperparadigmájának bálványai): a növekedés, a versenyképesség és a hatékonyság. Az önmagában jó és rengeteg emberi vívmányt lehetővé tevő anyagiak így kiüresednek, gazdájuk ellen fordulnak. Globális verseny alakul ki tehát azért, hogy ki a legnagyobb gazdasági hatalom, a piacvezető vállalat, a legjobb márka, a leggazdagabb a környéken, ki szerepel a menedzsermagazinok címlapján, ki lesz a legnagyobb „self-made man”, a sikerirodalom bestsellere. A másik oldalról pedig senki nem vezet veszteséglistát. Vajon hány menedzsercsalád és érzékeny természeti élőhely esik áldozatul ebben a tisztán pozitívnak kikiáltott versenyben?

Eris irigy játéka

Röviden: zérusösszegű játék zajlik. Amit az egyik nyer, azt a másik elveszíti. A globálkapitalizmus korának kiteljesedésével, a big data világában pedig egyre kevesebb nyertes áll szemben egyre több vesztessel. Ahogy az Abba fogalmaz: „A győztes mindent visz!” (The winner takes it all., 1980), vagy ahogy a Highlander (Hegylakó, 1986) című film jelmondata hangzik: „Végül csak egy maradhat.” Mármint az egyetlen legerősebb, leggazdagabb, a „halhatatlan”. A kíméletlen verseny jelmondata az olimpiáról átkerült a gazdasági versenybe, amely inkább globális gazdasági hidegháborúra emlékeztet: „Citius, altius, fortius!” (Gyorsabban, magasabbra, erősebben!) Hogyan alakíthatnánk hát át ezt a játékot újra „mindenki nyer” típusúra, ami a szabad piacgazdaság, Adam Smith és követői legnagyobb találmánya volt?

Humánökonómia
 A humánökonómiában nem szerepel a mindenáron való felhalmozás, szaporítás, azaz a „profitmaximalizálás”.
Fotó: canva.com

Ne zavarjuk egymás köreit!

Nos, ehhez először saját köreinket kell kijelölnünk érdek- (vagy inkább érték)szféraként, amely a legritkább esetekben legyen a világgazdaság. Hagyjuk meg a világversenyeket az olimpikonoknak és a drogbáróknak, országok és vállalatok ne szálljanak be ilyesmibe! Szerezzék csak meg a világelsőséget, úgysem élvezik sokáig. Én a magam részéről megfelelő minőségű fogkefével akarom mosni a fogam, nem a „legforradalmibbal”. Megbízható autót akarok, nem a legújabb modellt. A legkörnyezetbarátabbal sem ámítom magam, vagy hintek port mások szemébe: a legtisztább autó az apostolok lova vagy a vonat. Szezonális, helyi, egészséges (valóban teljes értékű) élelmiszert szeretnék fogyasztani, nem pedig valami „leg”-et (legolcsóbbat, teljesen vegánt avagy paleot, amelybe megpróbálnak minél több, mostanában pedig paradox módon minél kevesebb valamit belezsúfolni. És ezt csak ún. „mindenmentes bolt”-ban lehet kapni. Avagy a „mindent árusító bolt”-ban (ld. szuper-, hiper-, megamarket). Legyünk a legközelebbi piac legkedvesebb vásárlója, határainkat a nejlonzacskók vagy az eldobható műanyag dobozok minél többszöri használatával is feszegethetjük.

Belülről vezéreltség

Másodszor belső célokat kell kitűznünk a külsők helyett. Egy nagyvállalat távoli részvényese számára a nyereség csak egy szám, egy pénzügyi jelentés pedig számok halmaza. Ezek csak a beavatottak számára hordoznak jelentést, nekik is csak más vállalatokkal és évekkel való összehasonlításban. Egy cég vezetője vagy dolgozója ellenben meglehetősen pontosan érzi, egészséges-e a vállalati légkör, van-e elég pénz, és ha igen, milyen áron. Valamint milyen okból. Ha állóképességi sportot űzünk, akkor is jobb, ha belső mutatóinkra figyelünk okosóránk hideg adatai helyett. Ha mindkettőre, akkor is a belsőkre jobban. Ezek talán nem tűnnek olyan tizedesérték-pontosnak, de lényegesen „igazabbul” mutatják állapotunkat a pulzusszámnál vagy az oxigénfelvételnél.

Magasabbról nagyobbat esni

Harmadszor ez azzal jár, hogy drámaian csökken(tjük) olyan fogalmak központi szerepét, mint a karrier, a hatalom és a pénz. A pénz boldogságnövelő hatása – meglepően – alacsony jövedelemnél elmúlik, a hatalom és a karrier sokkal több kötelességgel és kevésbé édes joggal jár, mint ezt előzetesen gondoljuk. Valamint a nagyobb hatalmat, a magasabb pozíciót és az anyagi gazdagságot könnyen megszokja az ember, visszafelé viszont fáradságos az út. (Kivéve akkor, ha megtaláljuk a valódi bölcsességet, ld. önkéntes egyszerűség.)

Humánökonómia
 A valódi piac helyi, személyes, „jobbára ártalmatlan”.
Fotó: canva.com

Filmajánló: a Csodanő antihőse

Néha a legsablonosabb filmekből is tanulhat az ember. A közhelyek ugyanis mély igazságokat takarhatnak, amelyek természettörvényekként lelkünkbe vannak írva. A Csodanő (Wonder Woman) képregényes vagy Gal Gadot által megformált alakját bizonyára sokan ismerik. Kevesebben tudják, hogy a karakter megalkotója egy pszichológia professzor, William Moulton Marston (1893–1947). Marston nevéhez fűződik a máig is használt DISC-személyiségtipológia (Dominant: domináns, Influencer: befolyásoló, Steady: kitartó, Conscient: szabálykövető). Ő találta fel emellett a hazugságvizsgáló korai prototípusát, amely a vérnyomás megugrásán alapult. Meglehetősen formabontó egyéniségnek számított tudományos módszereivel, családi életével. A női szuperhős (eredeti nevén Suprema) karakterét állítólag „fő felesége” (Elizabeth Holloway Marston) javaslatára, valamint tanítványa és „másodfelesége” (Olive Byrne) mintájára alkotta. A „nő feletti nő” támadásra alig, védekezésre viszont hatékony fegyverei mély szimbolikát hordoznak: karkötője kivédi a puskagolyót, lasszója pedig kikényszeríti és megmutatja az igazságot. (Az amerikai médiaszabályozás már az 1940-es években megtiltotta, hogy legnépszerűbb szuperhősei, akkor még csak Superman és Batman, kalandjaik során gyilkoljanak).

Csodanő képregényként jól teljesített, ám a filmes adaptációk sorra kudarcot hoztak. Pedig több feldolgozás is született rajzfilmként, valamint élő szereplőkkel. Diána pedig előbb bekerült az Igazság Ligájába, minthogy önálló főszereplőként bizonyított volna. Még magának a pszichológus–írónak az életéről is készült játékfilm Marston professzor és a két Wonder Woman címmel (2017). Ugyanekkor adták közre a friss Wonder Woman filmet, amely már meglehetős kasszasikert és jó – ha nem is kiemelkedő – nézői értékelést kapott (IMDb: 7,4/10, 585 ezer szavazatból). Itt azonban nem Marston professzor életéből, tudományából, sőt nem is a csodanő karakteréből szeretnék kiemelni egy momentumot, hanem a legfrissebb folytatás antagonistájának (ellenhősének) egy végtelenségig elkoptatott, de nagyon igaz kliséjét írom le.

Wonder Woman 1984 című filmet Magyarországon hivatalosan 2021. április 1-jétől lehet megtekinteni. A nagy ellenség benne Maxwell Lord, aki sikeresen szerzi meg, majd adja vissza a világhatalmat. Mr. Lord (magyarul Úr úr, azaz maga az Isten 😉 – mint ez az elejétől sejthető, de közben kissé szájbarágósan ki is derül – tulajdonképpen végig saját kisfiának szeretné bizonyítani, hogy ő nem lúzer. Sőt: ő a legnagyobb winner az egész világon. Néhány képsor erejéig kiderül, honnan ez a nagy bizonyíthatnék: elnyomott kisfiú volt otthon, aki szorongásában sokáig nem ágytiszta, amit saját édesapja nem túl nagy pedagógiai érzékkel kezelt, lyukas cipős és kopott ruhás tanuló volt az elit iskolában, és így tovább.

Humánökonómia
 Pedig csak jó apuka akart lenni, ha már neki nem jutott ilyen
bolygójáték: élőhely és otthon, nem játékszer vagy termelési tényező.
Fotó: ign.com

Néhány vonatkozó kulcsmondat a filmből témánkhoz: (Max Lord:) „Az élet jó, de lehet még jobb! És miért ne lehetne? Csak akarnod kell. Gondolj arra, hogy végül minden a tiéd lehet, amit valaha is kívántál. … Sose fogadd el a természet határait!”  (Barbara Minerva:) „Nem akarok senkihez hasonlítani. Csúcsragadozó akarok lenni!” Majd miután minden folyamatosan romlik, és a világ jó két órán keresztül menthetetlenül dől a teljes káosz felé, az utolsó öt percben következik a teljes helyreállás, a Deus ex machina. (Max Lord:) „Meg kell mentenem a fiamat!” [Ekkor a főgonosszal az élen mindenki lemond éppen teljesült legfőbb kívánságáról, amire egész életében vágyott. Cseh Tamás szavaival élve: „A cél az, ami abban a pillanatban értelmét veszíti, amikor elérik.”] (Max Lord saját fiához:) „Hazudtam neked! Nem vagyok nagyszerű ember. Egy zűrös, lúzer pasas vagyok. Borzalmas hibákat követtem el. De neked azt nem kell kívánnod, hogy szeresselek. Azért vagyok itt, mert szeretlek. Csak azt kívánom, hogy egyszer még büszke lehess rám, és meg tudj nekem bocsátani. És hogy szeress. Mert most nem lehetsz rám büszke, Alistair.” (Alistair Lord, kb. 8 éves kisfiú): „Nem fontos, hogy büszke lehessek rád. Mert én így is szeretlek. Az apukám vagy.”

Wonder Woman 1984 című filmben emlékeim szerint senki nem hal meg, az apokalipszis lovasai visszaszaladnak a végítélet bugyraiba, a falak ledőlnek, a gonoszok megtérnek. A csodanő és Barbara nevű féltékeny barátnője kisebb személyiségfejlődésen mennek keresztül, ám a nagy nyertes kétségtelenül Max Lord. Ő sikeresen meghódítja, majd majdnem sikeresen elpusztítja a világot, hogy meghódíthassa saját fiát. Ha ismerte volna tapasztalatból a feltétlen szeretetet saját gyerekkorából, nem tette volna meg ezt a hosszú kerülőt. Vagy ha olvasta volna József Attilát: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Persze akkor nem lett volna ilyen látványos film belőle: gyönyörű nőkkel, sok-sok akcióval, egy kis szerelemmel, és persze az ideális amazontársadalom megjelenítésével a nyitó jelenetben. A film nem a legmagasabb bölcselet, de azért közepes értékelésnél (IMDb: 5,4/10, 186 ezer szavazatból) talán jobbat érdemelt volna, ha a nézők meghallják a forgatókönyv-írói klisék mögött az igazságot…

Házi feladat

Próbáljunk meg a világ legjobb apukái lenni, ám elkerülve a Max Lord-féle kerülőutat! (Persze csak akkor, ha családapa-kategóriában indulunk.) Itt az a jó, hogy számtalan a kategória és a versenyszám. Egy ember szinte végtelen számúban indulhat, a fentivel például kompatibilis a legjobb férj, a legjobb főnök, a legmegbízhatóbb munkatárs, a legjobb barát stb. Egy darabig az egyes sportágakban való edzettség és a sikerek erősítik egymást. A munkahelyén kiteljesedő és elégedett ember például kisebb valószínűséggel ideges barátai körében, nem tölti ki frusztrációját közeli hozzátartozóin.

Ám a lónak itt is van másik oldala: ha valaki túl jó, sőt a legkiválóbb akar lenni egyik szerepében, ez könnyen a többi rovására mehet. A gyerekek és a házastársak nem csak az alkoholba vagy más szenvedélybetegségbe menekülő, eredetileg a munkahelyén frusztrált családapától (vagy -anyától) szenvednek. A munkaalkoholistától, a mindig és mindenáron felülteljesítőtől is. Attól, aki úgy érzi, sosem adhat eleget cégének vagy a tudományos mérőszámoknak. Ezek a szörnyek éppúgy nem ismerik az elég, az optimum, a munka és a magánélet egyensúlyának a fogalmát, mint a GDP- vagy a profitnövelés. Kielégíthetetlen, telhetetlen kisgömböcként egykedvűen nyelnek be minden egyéni, akár heroikus erőfeszítést. Egy régi mondás szerint „a jó legfőbb ellensége a tökéletes”. Magyarul maximalizmusunk veszélyes, mint a tűz: nagy erő, ha jól bánunk vele, de egyben ön-, család- és most már bolygópusztító is lehet.

Az elég jó szülő

A figyelmes olvasónak talán szemet szúr a „legjobb”, illetve „a világ leg…” jelző. Igen: a legezés csak abszolút kezdőknek ajánlható. A „világ legjobb apukája” címnek pont az a lényege, hogy minden családban kioszthatják, a versenyben csak egy induló van, mégsem túl könnyű megnyerni a zsűrit… Pedig az eredmény a szívükbe van írva!


1Az „adott kor problémája” látszólag csak a társadalomtudományokban értelmezhető. A tudományos paradigmaváltás (ahogy ezt Thomas Kuhn 1962-es könyvében leírta) ugyanakkor a természettudományokban is megtalálható. Legismertebb példája az, ahogyan a newtoni világkép átadta helyét az einsteininek, jobban mondva kiegészült vele. A fizika törvényei – majdnem biztosan viszonylag – állandóak. A csillagok, a fekete lyukak és a galaxisok nem sokat változtak a középkor és az újkor között. Ám a korábbi korok emberét egyáltalán nem érdekelte a kvantumfizika, hiszen a mágikus, majd a vallásos világképben az idegen égitestek istenek, esetleg angyalok által mozgatott tárgyak voltak. Távolságuk mérése, a fény sebessége, az antianyag és a hasonló kérdések csak a felvilágosodás kora óta izgatják szélesebb tömegek fantáziáját. Ebben az értelemben még egy olyan egzakt és változatlan tudományágban is értelmezhető a kor kérdése, mint a fizika. Fokozottan igaz ez a társadalomtudományokra.

2Itt már nem a Thomas Kuhn-i értelemben használjuk a paradigmaváltást, hanem extudományos elméletként, amely túllépte tudományága határait, s alapvetően határozza meg mindennapi gondolkodásunkat. A korunkat uraló nagy és pusztító paradigmákról ld. Ernst Friedrich Schumacher A kicsi szép című kultuszművét (eredeti kiadás 1973, magyarul 1991).

3A GDP szerepét véleményem szerint messze eltúlozzák az alternatív közgazdászok és követőik, a „GDP-zés” már olyan jelenség, mint a „sorosozás” a politikában. Sokan szidják, de kevesen ismerik. Én nem hiszem, hogy egy mérőszám lenne minden baj forrása, egy vagy több másik mérőszám pedig a megoldása. Az alternatívok között talán csak a kamatos kamatnak van rosszabb hírneve a GDP-nél. Aki nem hiszi, végezzen egy egyszerű kis tesztet: kérdezzen meg bárkit, akár közgazdászokat is, meg tudják-e mondani Magyarország vagy az EU, esetleg Kína vagy az USA GDP-jét. Lehet egy főre vetítve (könnyebb) vagy abszolút értékben, nominálértéken (könnyebb) vagy vásárlóerőn (PPP, Purchase Parity Power). Kevesen tudnak konkrét számot mondani, legfeljebb a növekedési ütemre. Ezt igen beszédes jelnek tartjuk egy olyan szakma esetében, amely a matematikával nemcsak flörtöl, de egyfajta kényszerházasságban is él legalább 4–5 évtizede.

4Ez az ún. „homo oeconomicus” mítosz, mellyel később még részletesebben foglalkozunk. Most csak annyit, hogy az alternatívok ezt tekintik harmadik főbűnösnek a kamatos kamat és a GDP után.

Kiemelt kép: canva.com

Az eredeti cikk

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb